facebook

2014 augusztus

Együttérzés önmagunkkal?

lifelearning

„Együttérzés önmagunkkal.” – meglepő szavak sokak számára tréningünkön.
Kevés embert ismerek, aki ne örülne, ha mások jobban kommunikálnának vele. Sokan szeretnének saját kommunikációjukon változtatni. De hogy saját magunkkal is beszélgethetnénk másképpen?
Elsőre meglepett tekintetek néznek vissza.
Pedig biztos Te is mondtál már ilyeneket:
„Jaj, de hülye voltam!”„Hogy lehettem ilyen béna?!” „Ezt is elszúrtam, ahogy szoktam…”„Nagyon bután döntöttem.”
Ha mások beszélnek így velünk, akkor legtöbbször bántónak, sértőnek érezzük.
Ha mi magunk tesszük ezt? Szinte észre sem vesszük. Mintha megszoktuk volna már…
Miért olyan fontos ez?
Nagyon nem mindegy, hogy a változás mögött milyen jellegű energia húzódik meg!
Ezt a tanulás egyik legfontosabb mondatának gondolom. Mit is jelent pontosan?
Jól emlékszem középiskolás éveimre, amikor néhány tanárom azzal „játszott” az órák első perceiben, hogy az osztálynaplót lapozgatta és a hatalom mámorától megbabonázva kereste az aznapi „áldozatot”, a felelőt. Legalább öt percig tartott ez a „véres” rituálé. Időnként megállt egy-egy névnél, hangosan hezitált és felnézett, hogy elérte-e a kívánt hatást.
Elérte. Féltünk. Tanultunk? Igen, tanultunk. Félelemből. Mi lett az eredménye? Rövid távon magas pulzus és viszonylag elfogadható feleletek. Hosszú távon? Sokan kezdtük megutálni azt is, amit amúgy lehet, hogy szerettünk volna.
Gyakran tesszük ezt önmagunkkal is. Ahogy mondtam: nem mindegy, hogy milyen jellegű a változás mögött meghúzódó energia. Annak is van hajtóereje, ha olyanokat mondunk, hogy „Jajj, de béna voltam tegnap a főnökömmel.” vagy azt mondom „buta voltam.” Ugyanakkor milyen jellegű ez az erő? Mi a változás mögött meghúzódó energia? Kritika, szégyenérzet, félelem.
Természetesen lehetünk sikeresek akkor is, ha ezek hajtanak minket. De boldogok is?
Olyan ez mintha beültetnénk magunkba egy belső kritikust. Egy örök vizsgáztatót.
Sokszor „őmiattuk” kerül a siker és a boldogság közé a „vagy” szócska. Siker VAGY boldogság. Pedig olyan jól néz ki ott az „és”. Boldogság és siker.
Mit tehetünk?
Marshall Rosenberg, az Erőszakmentes Kommunikáció megközelítésének kidolgozója egyszerű megoldást javasol. Ahelyett, hogy a „belső kritikusunkat” táplálnánk napról napra és az ő hangjával korbácsolnánk magunkat, tanuljunk meg tiszta kapcsolatba kerülni önmagunkkal.
Hogyan tehetjük ezt meg?
1. „Belső kritikusunk” tettenérése: Először is vegyük észre, halljuk meg, hogy így beszélünk magunkkal. Tudatosítsuk, hogy a belső kritikusunk szólal meg, például azt mondja. „Na, ezt megint jól elbénáztam…”
2. Irányítsuk figyelmünket a szükségletünkre: Érzéseink jelzőrendszerként működnek. Azt mutatják, hogy pillanatnyi igényünk milyen mértékben elégült ki. Ezért az önmagunkkal való összekapcsolódás egyik legfontosabb lépése, hogy felismerjük, milyen szükségletünk sérült. Például: „Szerettem volna jól teljesíteni.” / „Szerettem volna, ha a többiek büszkék lehetnek rám.” / „Szerettem volna jobban segíteni Neked.”
3. Találjuk meg a kritikus hang nélküli érzésünket: Érzés és érzés között óriási különbség lehet. Amikor azt mondjuk, hogy „ezt megint jól elbénáztam”, akkor szégyent, bűntudatot érzünk. Ezeknek egész más hatása van életünkre, mint amikor azt mondjuk „Csalódott voltam, hogy nem sikerült.” „Szomorú lettem.” „Feszült és frusztrált lettem, hogy ez történt.”

A formula lényege, hogy a szükségletünkre irányítjuk a tudatosságunkat. Mint mondtam, nagyon nem mindegy, hogy tetteink mögött milyen energia húzódik meg. Ha a szükségleteinkre irányítjuk belső kommunikációnkat és önkritika, önvádaskodás, bűntudat nélkül fejezzük ki azt, ami bennünk van, akkor azzal aktiváljuk legerősebb energiaforrásainkat, kibontakoztatjuk természetes kreativitásunkat.
Hogy hangozhat egy mondat a formula segítségével? Például így:
„Szerettem volna jól teljesíteni, büszke lenni magamra és szomorú lettem, hogy ez nem sikerült.”
lifelearningSokak szerint talán apró különbség van csak aközött, hogy ezt mondjuk, vagy azt, hogy „Na, ezt jól elbénáztam megint.” Tegyük fel, hogy naponta csak 10-szer mantrázunk egy önvádló „Már megint béna voltam.” mondatot. Tapasztalatom szerint ez még nem is magas szám a mai világban, de még ekkor is, egy év alatt ez 3650 szégyen pillanatot jelent. Ha valaki „ügyesen” dédelgeti önkritikus gondolatait, mondatait, akkor ez könnyen ennek sokszorosára ugrik. Hogy hangzik 10.000 vagy 20.000 kritika / év? Márpedig a legtöbb időt önmagunkkal töltjük. Ha nem figyelünk, könnyen összehozzuk ezt a számot.
Az önkritikus, öncímkéző belső nyelv az önsorsrontás egyik legjobb eszköze.
Gondoljunk bele, mennyire különböző az a két élet, amikor a „Már megint béna voltam.” hang duruzsol a fülünkben és amikor a „Szerettem volna jól teljesíteni, büszke lenni magamra és szomorú lettem, hogy ez nem sikerült.” fut bennünk.
Apró különbség, mégis két különböző életút.
Kudarcból sikert faragni persze a belső kritikus hangjával is lehet. Sikerrel együtt boldognak is lenni azonban…én azt gondolom, hogy nagyon nehéz.
Életünkben egyetlen ember van, aki végig velünk van. Önmagunk. Érdemes úgy beszélgetnünk vele, ahogy másoktól is szeretnénk, hogy beszéljen velünk.

 Néhány kérdés, amiket érdemes átgondolnod a saját magaddal való viszonyban:
– Használtál ma önvádló mondatot magaddal?
– Milyen szavakat használtál?
– Milyen szükségletek húzódtak meg mögötte?
– Ha összeraksz egy mondatot a fenti formula segítségével és elismétled magadnak néhányszor, hogy hangzik? Milyen érzéseket vált ki belőled? Miben más az önvádló mondathoz képest?

                                                                                                                        Pintér Zoltán

Ha szeretnél minél hamarabb értesülni legfrissebb írásainkról, lájkold facebook oldalunkat:
https://www.facebook.com/lifelearning.hu

LifeLearning – Tanulj velünk az életről hétről-hétre