facebook

Blog

5+1 tipp az asszertív és békés karácsonyi ünnepekhez

Karácsony a szeretet ünnepe. Áldás, békesség. Végre együtt a család. Mégis az ünnepi idill sokszor veszekedésbe torkollik. Mit tehetünk, hogy elkerüljük, hogy olyat mondjunk, amit később megbánunk, és minimalizáljuk a feszült jelenetek számát? Hogyan találjunk rá saját békénkre az ünnepek alatt?

“Nehisztizzél, feldőltafa, kurvaélet, égazégő, mondtamkontaktos, deszépnyakkendő, úgysehordod, akkorisszép, jóalánc, nemkellettvolna, pénznemszámít, ésalegó, kapszanyádtól, nesírjprücsök, szeretlek, énistéged. Holnapanyádéknál, utálomakarácsonyt.” (hircsarda.hu)

Kis részlet egy csodálatos karácsonyi szösszenetből, amely alátámasztja, amit már sokan megtapasztaltak: karácsonykor könnyen elszakad a cérna és az ünnep veszekedésbe torkollik.  Pedig Karácsony a szeretet ünnepe. Áldás, békesség. Végre együtt a család. Miért veszekszünk akkor?

Sok oka van ennek. Például a munkahelyek decemberben még egy utolsót facsarnak rajtunk, dolgozzunk iskolában, könyvelőnél, vagy játékboltban. Ki kell számlázni, le kell adni idén, most van a legtöbb vásárló, még két témazáró. Az időjárás sem segít, nem láttunk napot hetek óta, köhögünk, tüsszögünk. Aztán mindent szépre, finomra és tökéletesre szeretnénk csinálni: takarítás, főzés-sütés, díszítés. Így karácsonykor végletekig elcsigázott, és mindeközben felturbózott családtagok gyűlnek össze, hogy hirtelen átéljék a szeretetteli összetartozás áldott békéjét. Ennek nehézségére még rátesz egy lapáttal, ha olyan családi eseményeken veszünk részt, ahol távoli, tőlünk meglehetősen különböző rokonsággal kell együtt lenni.

Mit tehetünk, hogy elkerüljük, hogy olyat mondjunk, amit később megbánunk, és minimalizáljuk a feszült jelenetek számát? Hogyan találjunk rá saját békénkre az ünnepek alatt?

1. Vegyünk mély levegőt!

A stresszes helyzetek túlélésének legalapvetőbb eszköze. Ha feszültek vagyunk, vagy egy szerencsétlenül fogalmazott megszólalástól felmegy bennünk a pumpa, beindul a testünkben a stresszreakció. Ami azzal jár, hogy elkezdjük kapkodni a levegőt, így nem jut elég oxigén a megfelelő szerveinkhez, ami fokozza a feszültséget. A mély levegővétel nem csak lelassít, hanem abban is segít, hogy meglegyen a szervezet oxigén-szükséglete, ami lelassítja a szívműködést, ezáltal csökkenti az átélt feszültséget.

2. Álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk!

A konfliktusok forgatókönyve, hogy elborul az agyunk, kimondjuk, ami először eszünkbe jut, amire a másik ugyanígy reagál, és a végén már olyan szavak hangzanak el, amiket utólag minden fél megbán. Ezért tudatosan figyeljünk arra, hogy ha egy csípős visszavágás jönne a nyelvünkre, akkor fogjuk vissza magunkat, és maradjunk inkább csendben. 2-3 másodperc alatt jut időnk végiggondolni, mit is mondott valójában a másik, és mi hogyan szeretnénk erre reagálni.

3. Gondolatban beszéljük végig magunkkal, hogy mire számítunk!

Van egy jelenség, amit úgy hívnak: szociális allergia. Olyan apró jelenségek válthatják ezt ki, amik első alkalommal nem is idegesítők, de ha sokszor találkozunk velük, akkor egyre inkább irritálni kezdenek. Például, hogy unokaöccsünk nem szakad le a telefonjáról egy pillanatra sem. Vagy Béla bácsi elmeséli ezredszerre ugyanazt a katona-sztorit, amin utána, egyedüliként, hatalmasat röhög. Vagy Erzsi néni megint megkérdezi, hogy mikor lesz baba. Készüljünk fel ezekre az eseményekre, mindig megtörténik, most is meg fog. Elnéző türelemmel kezeljük ezeket, ne ellenünk irányulónak, hanem az adott személyhez tartozó jelenségnek vegyük. Iránymutatást adhat Róbert Gida, aki majd’ minden fejezetben kénytelen volt mosolyogva és elfogadón barackot nyomni Micimackó fejére: „csacsi, öreg medvém…”

4. Figyeljünk oda, milyen szavakat használunk!

Az asszertív kommunikációt ne hagyjuk otthon a karácsonyi vendégség előtt. Tipikus konfliktusgerjesztő a te-nyelv használata. Ilyen mondatok: “Nincs igazad…”,  “Azt kéne tenned, hogy…”, “Nem értem, hogy te miért nem…” Ugyanígy kerülendő a másik, vagy a másik gondolatainak minősítése: “Ez hülyeség…”, vagy a kettő kombinációja: “Hogy lehetsz ilyen rasszista…”

Ezek helyett használjunk én-nyelvet: “Megértem, hogy ez a véleményed”. “Én szerintem az is fontos, hogy…”. “Jól esik, amikor azt látom…”

5. Figyeljünk saját testbeszédünkre!

Kommunikációnk üzeneteinek nagy része nem az általunk kimondott szavak formájában közvetítődik a többiek felé, hanem testbeszédünkből, arckifejezésünkből, egy-egy vállrándításunkból vonnak le (akár tudattalanul) következtetéseket szándékainkra, valódi véleményünkre vonatkozóan. Ezzel érdemes tisztában lenni, és tudatosan odafigyelni. Nézzünk mások szemébe, ne kerüljük a szemkontaktust – különösen akkor, amikor beszélnek hozzánk! Gesztikuláljunk, de ne túlságosan, mert az agressziót jelez! Próbáljunk a másikkal egy szinten lenni: a gyerekek mellé üljünk le a földre, ne álljunk, ha más ülve beszél hozzánk!

+1 Adjunk időt magunknak!

Az eddigi tippek a másokkal való együttlét megkönnyítéséről szóltak. Ezek mellett azért fontos az is, hogy magunkra is gondoljunk. Nehéz másra figyelni, más iránt szeretettel lenni, ha magunknak nem adjuk meg ugyanezt. Figyeljünk oda rá, hogy mire van szükségünk, ha már túl sok a vendégségből, akkor lopjunk egy órát, hogy a téli tájban sétálva kiszellőzessük a fejünket. Ha olvasni szeretünk, olvassunk; ha egy szép filmre vágyunk, iktassuk be a filmnézést a programba. A karácsony a szeretetről és a pihenésről is szól, magunktól se tagadjuk meg!

Ha szeretnél többet megtudni az asszertív kommunikációról akkor érdemes ezt megnézned: http://lifelearning.hu/portfolio/kommunikacio-kapcsolati-hatekonysag/

Boldog Karácsonyt!

 Szalay Ágnes, pszichológus

 

Kapcsolati mese

Van egy srác.
És van egy lány.
A lánynak szimpatikus a fiú.
A fiúnak is a lány.
Mindketten az Igazit keresik.
Már régóta.

Sok tapasztalat van mindkettejük mögött.

A lány már fiatalon családot szeretett volna.
Egy otthonra vágyott, ahol szeretik, s elfogadják olyannak, amilyen.
De többször is koppant.
Nagyot.
Fontos kapcsolataiban nem igazán szerették, vagy dobták.
Pedig sokat tett a kapcsolatok fenntartásáért.
Küzdött is értük.
Ma már nem küzd.
De arra még mindig nagyon vágyik, hogy elfogadják.
Hogy szeressék.
Hogy meghódítsák.

A pasi régen többször hősszerelmest játszott.
Hódítani próbált.
Küzdött a szerelméért.
Küzdött a szerelemért.
De elbukott.
Ma már nem játszik hősszerelmest.
A lányok, pontosabban a saját, lányokkal kapcsolatos megélései leszoktatták róla.
Ma hódítás helyett inkább az őszinte kapcsolódásban hisz.
Abban látná meg az igazit, akivel maradéktalanul jól érzi magát.
Ha ez megvan, akkor úgysem kell hódítania.
Hódításra amúgy sincs már ideje.
Hisz „az élet szalad”.
Az „élet rövid”.
Vagy jól érzi magát valakivel a legelején, vagy megy tovább.
Nem hódít.
De azért belül nagyon éhezik a szeretetre.
Emiatt kiszolgáltatott.
Hisz könnyen elcsavarható a feje.

A fiú és a lány hébe-hóba találkoznak.
Kellenének egymásnak, meg nem is.
Hol a lánynak hiányzik valami a fiúból.
Hol a pasinak a lányból.
Hol pedig kölcsönös a dolog.

Ha a fiú úgy működne, mint régen, s megpróbálná elhódítani a lányt, valószínűleg sikerülne neki.
Ha a lány azt érezné, nagyon kell a fiúnak, akkor talán elfelejtené a fiúra vonatkozó korábbi kifogásait.
Ha érezné, hogy valaki szereti és elfogadja, akkor lehet, hogy változna abban, ami miatt a fiúnak fenntartásai vannak vele kapcsolatban.

A fiú így megkaphatná, amire már nagyon régóta vágyik.

Ha a lány úgy működne, mint régen, s tenne egy, vagy két lépést a fiú felé, akkor valószínűleg simán elcsavarná a fiú fejét.
Hiszen a fiú szeretetéhes.
Ha megkapja azt a szeretet, amire vágyik, könnyen felébredhet a hódító énje.
Aki nagyon tud szeretni.
Aki nagyon elfogadóan tud szeretni.
Talán még elfelejtené a lánnyal kapcsolatos korábbi fenntartásait is, anélkül, hogy a lány változna.

A lány így megkaphatná, amire már nagyon régóta vágyik.

Ha úgy működnének, mint régen.

De egyikük sem úgy működik már.

Régen nagyon küzdöttek a nem megfelelő partnerért.
Csalódtak.
És ma már egyáltalán nem küzdenek.
Talán az igaziért sem.
Már nem akarnak felesleges energiát fektetni bizonytalan kapcsolatba.

Pedig lehet, hogy az igaziért megéri.
Az igazi legtöbbször nem adott dolog.
IGAZIVÁ VÁLNI LEHET.

De ők csak várnak.
Várnak egymásra.
A lány úgy gondolja, kezdeményezzen a pasi!
A pasi úgy gondolja, az igazinál nem kell kezdeményezni, ott adott lesz az egy hullámhossz.

Elég lenne, ha csak egyikük túllépne a rossz tapasztalatain.

Lehet, hogy harmonikus pár lennének.

De ez nem derülhet ki.

Amíg vagy a fiú, vagy a lány nem tesz érte…..

 

Pintér Tamás

Aha élményem a DISC-kel

DISC kommunikációs tréningSzívesen megosztom Veled életem egyik nagy „Aha” élményét, amelynek átélése óta egész másképp látom emberi kapcsolataimat.

Van egy ismerősöm, akinek régen sokszor zavart a viselkedése. Jó fej volt, nagyon kedveltem, de néha teljesen másképp cselekedett, mint ahogy én természetesnek gondoltam volna. Ilyenkor mindig az járt a fejemben, miért csinálja ezt? Miért viselkedik így? Milyen történések, vagy akár milyen pszichés okok állhatnak a tettei mögött?

Pont akkoriban ismertem meg a DISC modellt, amely különböző emberi viselkedéstípusokat mutat be. Amikor az egyik típusról hallottam, teljesen ledöbbentem. Szó szerint, mintha őt írták volna le! Ahogy sorolták a típus jellemzőit, folyamatosan ugrottak be azok a dolgok, amelyeket átéltem vele kapcsolatban.

Rájöttem, hogy amit eddig furcsa, néha „nem normális” viselkedésnek gondoltam, annak létezik más magyarázata is: Nagyon erősen egy másik DISC típusba tartozik, mint én! Amelyik a saját típusomtól igencsak eltér. Neki valószínűleg az lehet furcsa és szokatlan, ahogy én működök!
Mióta ezt megértettem, sokkal kevésbé idegesít, ha másként viselkedik. Sokkal könnyebben el tudom fogadni őt. De nemcsak az elfogadása lett könnyebb! Sokszor előfordul, hogy olyan helyzetekben, amikor régebben otthagytam volna, most megpróbálok átváltani az „ő nyelvére” és így SOKKAL JOBBAN EGYMÁSRA TUDUNK HANGOLÓDNI.

Igazi „Aha” élmény volt ez nekem a DISC-kel kapcsolatban!

Ekkor szerettem bele ebbe a modellbe, amely nem skatulyázva, de a tipikus viselkedésmintákat felmutatva azóta is sokat segít abban, hogy könnyebben értsem és elfogadjam a környezetemben lévő embereket és jobban együtt tudjak velük működni a mindennapokban.

Pintér Tamás

Ha érdekel a DISC-ről szóló tréning, itt találhatsz hozzá részletes leírást
http://lifelearning.hu/portfolio/disc-alapu-kommunikacios-trening/

Egyetértünk, hogy nem értünk egyet?

asszertív kommunikációLet’s agree to differ.
Egy angol kifejezés, amely annyit jelent: „Értsünk egyet abban, hogy más a véleményünk.”
Nagyon tetszik ez a szófordulat! Tömören és frappánsan megragadja azt, ami az élet egyik legtermészetesebb jelensége, mégis annyi konfliktus és harc forrása: különbözőek vagyunk. Ha pedig különbözőek vagyunk, akkor óhatatlanul mást érzek, mást gondolok, mást látok egy helyzetben, mint Te. Ha pedig elkerülhetetlenül mást látsz Te és mást látok én, akkor miért harcolunk miattuk?
Márpedig harcolunk. Én legalábbis azt tapasztalom, hogy konfliktusaink többsége ebből származik. Pontosabban abból, ahogy ez a különbség gyakran támadó, bántó megfogalmazássá alakul kommunikációnkon keresztül.
asszertív kommunikációHogyan válhat az emberi különbözőség konfliktusforrássá a kommunikációnkon keresztül? Én azt látom a legfőbb oknak, hogy legelterjedtebb szófordulataink nem tesznek különbséget a szubjektív és az objektív valóság között.
Mit is jelent ez?
Objektív valóságnak a tényeket hívjuk. Sok filozófus szerint ilyen egyáltalán nem létezik, hiszen semmit sem lehet teljes biztonsággal állítani, ugyanakkor adott kontextuson belül objektív valóságnak azt szoktuk nevezni, ami megmérhető.
Például az, hogy most 21 fok van a szobában.
asszertív kommunikációSzubjektív valóság az, ahogyan ezt érzékeljük. Te lehet, hogy fázol és ezért hidegnek tartod. Én lehet, hogy ennél hűvösebb levegőről érkezem és így melegnek érzékelem.
Érdemes azon vitatkozni, hogy meleg vagy hideg van a szobában? Márpedig oly sokszor megtörténik:
– „Milyen hideg van itt…”
-„Itt hideg?! Hogy mondhatsz ilyet?!”
Azt gondolom, hogy a konfliktusok jelentős része abból indul ki, hogy leggyakoribb szófordulatainkkal a szubjektív valóságot objektív valóságként kommunikáljuk.
Ezzel pedig jóra és rosszra osztjuk a világot. Én jó vagyok, Te rossz.
„Ez a Pisti milyen lusta!”
„Ez hülyeség.”
„Nagyon csúnya ez a ház.”
„Nagyon egészségtelen kajákat eszel.”
„Nem ezt kellett volna tenned!”
asszertív kommunikációAz ilyen mondatok tényként kezelnek véleményeket. Ezzel pedig nem fogadom el a másik valóságát, így óhatatlanul rombolom a kapcsolatot.
Minden ember különböző. És ez gyönyörű! Főleg, ha a kommunikációnkkal nem árkot, hanem hidat építünk kettőnk között.
A LifeLearningnél azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy olyan életkészségek elsajátításában segítsünk, amit általában nem tanulunk az iskolában. Itt mi ez a készség? Talán az, hogy ne alkossunk sosem véleményt? Ne fejezzünk ki érzelmeket és próbáljunk a teljes objektivitásra törekedni?
Nem, azt hiszem ez sok színt elvenne a világból. Azt azonban fontosnak tartjuk, hogy az asszertív kommunikáció elsajátításával:
asszertív kommunikáció1. képesek legyünk különválasztani megfigyelésünket a véleményünktől:
A fenti mondatokat például átfogalmazhatjuk így:
„Ez a Pisti milyen lusta!” helyett: „Pisti egyik este sem mosogatott el múlt héten és ez engem nagyon zavar.” (ezzel tényszerűek vagyunk, de közben kifejezzük érzelmeinket, sőt, annak „hőfokát” is megtartjuk.)
„Ez hülyeség.” helyett: „Ezzel én nagyon nem értek egyet.”
„Nagyon csúnya ez a ház.” helyett: „Nem tetszik nekem ez a ház.”
2. képesek legyünk véleményünket a szükségleteinkhez és érzéseinkhez kapcsolni:
Minden értékítéletünk mögött egy szükségletünk húzódik meg. Érzéseink pedig azt jelzik, hogy milyen mértékben sikerült kielégíteni ezeket az szükségleteinket. Az asszertív kommunikáció megtanít arra, hogy érzéseinket és szükségleteinket is ki tudjuk fejezni véleményünkhöz kapcsolva, ezzel pedig segítünk a másik félnek tisztán, támadás nélkül értenie minket.
„Nagyon egészségtelen kajákat eszel.” helyett:
„Féltelek, hogy ilyeneket eszel. Azt gondolom, hogy ezek az ételek nem tesznek jót az egészségnek és szeretnélek egészségesnek tudni.”
„Nem ezt kellett volna tenned!” helyett: „Nem örülök, hogy ezt tetted. Azt gondolom, hogy máshová vezet, mint amit szeretnél.”

asszertív kommunikációMit érhetünk el, ha megtanuljuk ezt a nyelvet? Azt, hogy nem abszolút igazságok, hanem vélemények, érzések találkoznak. Szubjektív valóságomat szubjektív valóságként mutatom meg, így sokkal könnyebb befogadni.
Az asszertív kommunikáció tehát nem tompít és nem vesz el. Segít úgy kifejezni saját valóságomat, hogy közben tiszteletben tartom a másikét.
Különbözőek maradunk? Igen. A különbségek mégsem fogják rombolni a kapcsolatot, hiszen közben elfogadással vagyunk a másik iránt.
Ráadásul egy valamiben még egyet is értünk.
Abban, hogy nem értünk egyet. Let’s agree to differ.
Érdemes beírnunk a magyar szótárunkba is.

asszertív kommunikációNéhány kérdés saját kommunikációs mintáid tudatosításához:

– Volt ma olyan helyzeted, amikor valakivel különbözött a véleményed?
– Hogyan fogalmaztátok meg nézőpontjaitokat?
– Ha nem sikerült a szubjektív valóságodat véleményként megfogalmazni, hol csúszott félre?
– Milyen hatást váltott ki ez a másik félben?
– Hogyan tudnád átfogalmazni mondataidat az asszertív kommunikáció fent bemutatott elvei alapján? 

                                                                                                                Pintér Zoltán

Ha szeretnéd bővebben megismerni az asszertivitás szemléletét, eszközeit, gyakorlatát, várunk szeretettel „Ki beszél belőlem?” című asszertív kommunikáció tréningünkön:

http://lifelearning.hu/portfolio/kommunikacio-kapcsolati-hatekonysag/

                                                                                                                                                            

Együttérzés önmagunkkal?

lifelearning

„Együttérzés önmagunkkal.” – meglepő szavak sokak számára tréningünkön.
Kevés embert ismerek, aki ne örülne, ha mások jobban kommunikálnának vele. Sokan szeretnének saját kommunikációjukon változtatni. De hogy saját magunkkal is beszélgethetnénk másképpen?
Elsőre meglepett tekintetek néznek vissza.
Pedig biztos Te is mondtál már ilyeneket:
„Jaj, de hülye voltam!”„Hogy lehettem ilyen béna?!” „Ezt is elszúrtam, ahogy szoktam…”„Nagyon bután döntöttem.”
Ha mások beszélnek így velünk, akkor legtöbbször bántónak, sértőnek érezzük.
Ha mi magunk tesszük ezt? Szinte észre sem vesszük. Mintha megszoktuk volna már…
Miért olyan fontos ez?
Nagyon nem mindegy, hogy a változás mögött milyen jellegű energia húzódik meg!
Ezt a tanulás egyik legfontosabb mondatának gondolom. Mit is jelent pontosan?
Jól emlékszem középiskolás éveimre, amikor néhány tanárom azzal „játszott” az órák első perceiben, hogy az osztálynaplót lapozgatta és a hatalom mámorától megbabonázva kereste az aznapi „áldozatot”, a felelőt. Legalább öt percig tartott ez a „véres” rituálé. Időnként megállt egy-egy névnél, hangosan hezitált és felnézett, hogy elérte-e a kívánt hatást.
Elérte. Féltünk. Tanultunk? Igen, tanultunk. Félelemből. Mi lett az eredménye? Rövid távon magas pulzus és viszonylag elfogadható feleletek. Hosszú távon? Sokan kezdtük megutálni azt is, amit amúgy lehet, hogy szerettünk volna.
Gyakran tesszük ezt önmagunkkal is. Ahogy mondtam: nem mindegy, hogy milyen jellegű a változás mögött meghúzódó energia. Annak is van hajtóereje, ha olyanokat mondunk, hogy „Jajj, de béna voltam tegnap a főnökömmel.” vagy azt mondom „buta voltam.” Ugyanakkor milyen jellegű ez az erő? Mi a változás mögött meghúzódó energia? Kritika, szégyenérzet, félelem.
Természetesen lehetünk sikeresek akkor is, ha ezek hajtanak minket. De boldogok is?
Olyan ez mintha beültetnénk magunkba egy belső kritikust. Egy örök vizsgáztatót.
Sokszor „őmiattuk” kerül a siker és a boldogság közé a „vagy” szócska. Siker VAGY boldogság. Pedig olyan jól néz ki ott az „és”. Boldogság és siker.
Mit tehetünk?
Marshall Rosenberg, az Erőszakmentes Kommunikáció megközelítésének kidolgozója egyszerű megoldást javasol. Ahelyett, hogy a „belső kritikusunkat” táplálnánk napról napra és az ő hangjával korbácsolnánk magunkat, tanuljunk meg tiszta kapcsolatba kerülni önmagunkkal.
Hogyan tehetjük ezt meg?
1. „Belső kritikusunk” tettenérése: Először is vegyük észre, halljuk meg, hogy így beszélünk magunkkal. Tudatosítsuk, hogy a belső kritikusunk szólal meg, például azt mondja. „Na, ezt megint jól elbénáztam…”
2. Irányítsuk figyelmünket a szükségletünkre: Érzéseink jelzőrendszerként működnek. Azt mutatják, hogy pillanatnyi igényünk milyen mértékben elégült ki. Ezért az önmagunkkal való összekapcsolódás egyik legfontosabb lépése, hogy felismerjük, milyen szükségletünk sérült. Például: „Szerettem volna jól teljesíteni.” / „Szerettem volna, ha a többiek büszkék lehetnek rám.” / „Szerettem volna jobban segíteni Neked.”
3. Találjuk meg a kritikus hang nélküli érzésünket: Érzés és érzés között óriási különbség lehet. Amikor azt mondjuk, hogy „ezt megint jól elbénáztam”, akkor szégyent, bűntudatot érzünk. Ezeknek egész más hatása van életünkre, mint amikor azt mondjuk „Csalódott voltam, hogy nem sikerült.” „Szomorú lettem.” „Feszült és frusztrált lettem, hogy ez történt.”

A formula lényege, hogy a szükségletünkre irányítjuk a tudatosságunkat. Mint mondtam, nagyon nem mindegy, hogy tetteink mögött milyen energia húzódik meg. Ha a szükségleteinkre irányítjuk belső kommunikációnkat és önkritika, önvádaskodás, bűntudat nélkül fejezzük ki azt, ami bennünk van, akkor azzal aktiváljuk legerősebb energiaforrásainkat, kibontakoztatjuk természetes kreativitásunkat.
Hogy hangozhat egy mondat a formula segítségével? Például így:
„Szerettem volna jól teljesíteni, büszke lenni magamra és szomorú lettem, hogy ez nem sikerült.”
lifelearningSokak szerint talán apró különbség van csak aközött, hogy ezt mondjuk, vagy azt, hogy „Na, ezt jól elbénáztam megint.” Tegyük fel, hogy naponta csak 10-szer mantrázunk egy önvádló „Már megint béna voltam.” mondatot. Tapasztalatom szerint ez még nem is magas szám a mai világban, de még ekkor is, egy év alatt ez 3650 szégyen pillanatot jelent. Ha valaki „ügyesen” dédelgeti önkritikus gondolatait, mondatait, akkor ez könnyen ennek sokszorosára ugrik. Hogy hangzik 10.000 vagy 20.000 kritika / év? Márpedig a legtöbb időt önmagunkkal töltjük. Ha nem figyelünk, könnyen összehozzuk ezt a számot.
Az önkritikus, öncímkéző belső nyelv az önsorsrontás egyik legjobb eszköze.
Gondoljunk bele, mennyire különböző az a két élet, amikor a „Már megint béna voltam.” hang duruzsol a fülünkben és amikor a „Szerettem volna jól teljesíteni, büszke lenni magamra és szomorú lettem, hogy ez nem sikerült.” fut bennünk.
Apró különbség, mégis két különböző életút.
Kudarcból sikert faragni persze a belső kritikus hangjával is lehet. Sikerrel együtt boldognak is lenni azonban…én azt gondolom, hogy nagyon nehéz.
Életünkben egyetlen ember van, aki végig velünk van. Önmagunk. Érdemes úgy beszélgetnünk vele, ahogy másoktól is szeretnénk, hogy beszéljen velünk.

 Néhány kérdés, amiket érdemes átgondolnod a saját magaddal való viszonyban:
– Használtál ma önvádló mondatot magaddal?
– Milyen szavakat használtál?
– Milyen szükségletek húzódtak meg mögötte?
– Ha összeraksz egy mondatot a fenti formula segítségével és elismétled magadnak néhányszor, hogy hangzik? Milyen érzéseket vált ki belőled? Miben más az önvádló mondathoz képest?

                                                                                                                        Pintér Zoltán

Ha szeretnél minél hamarabb értesülni legfrissebb írásainkról, lájkold facebook oldalunkat:
https://www.facebook.com/lifelearning.hu

LifeLearning – Tanulj velünk az életről hétről-hétre

Pintér Zoltán: Karácsonyi ajándék kutyáinktól

LifeLearning blogMilan Kundera A Lét elviselhetetlen könnyűsége című művében elmélkedik a kutyák és az emberek közötti fő különbségről.  Szerinte a legfontosabb, hogy négylábú társaink vágynak az ismétlődésre. Soha nem mondják: „Ide figyelj, unom már, hogy mindennap a pofámban hozzam haza a kiflit. Nem tudsz nekem kitalálni valami újat?”
A boldogság szerinte az ismétlődés utáni vágy és míg a kutyaidő körbe-körbe forog, addig az emberi idő egyenes vonalon halad előre. Éppen ezért – Kundera szerint – az ember soha nem lehet boldog.
Bármennyire szeretem a cseh író eszmefuttatásait, ezúttal vonakodom befogadni. Imádom a kutyákat, de azért mégis furán hangzik, hogy tőlük kéne tanulnunk az életet?
Hogy a végére járjak, elkezdek játszani a gondolattal: milyen lenne kutyaként élni? Mit jelent ez az ismétlődés, ami Kundera szerint a kutyalét lényege, mi emberek viszont szép lassan mindig megununk?
Gyors képzeletbeli metamorfózison megyek át és máris négylábúként ugrándozom egy szép ház tágas kertjében. (Tudom, tudom, lehetnék lakótelepi kutya is, de ha már ez egy álom, hadd álmodjam úgy, ahogy számomra kedves.) Egész nap itt vagyok a kertben, néha csak szunyókálok, támasztom a fejem, néha azonban nagy események történnek! Üzengetünk a szomszéd kutyákkal, elkergetek egy pimasz macskát és jól megugatom a zöldruhást, aki mindig megáll megpiszkálni a kerítésünket! Most azonban közeledik az este… Ilyenkor szokott hazajönni a gazdi! Alig várom…most jön, hallom, érzem…nem, ez még nem ő….jajj, mikor jön már…semmire nem bírok figyelni!
Megérkezett itt van! Boldogság! Minden mennyiségben! El is mondom neki, ahogy csak tudom: ugrálással, ugatással, farok csóválással, nyalogatással…azt hiszem érti.
Ha kutya vagyok, ezt csinálom hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, minden egyes nap, amikor csak tehetem. Változik az örömöm? Egy cseppet sem. Paradicsomi lét minden nap.
Átélhetem ugyanezt emberként? Kundera szerint nem. Én azért egy kicsit vitatkozom vele. LifeLearning blogElég körülnéznem, itt a Karácsony! Évről évre ugyanaz, mégis gyönyörű, meghitt és szeretetteljes számomra. Eszembe jutnak szülinapok, évfordulók…hmm…nem könnyű érvelnem. Felfedezek ismétlődést, de valahogy mégsem hasonlítható ahhoz, amit az előbb kutyabőrben megéltem. Mégiscsak igaza lenne Kunderának? Nem tudunk ugyanúgy örülni az ismétlődéseknek?
Nehéz belenyugodnom. Mit tudnak a kutyák, amit mi nem? Hogyan tudnak újra és újra így örülni, körbe és körbe forogva az idő és az öröm kerekén. Ismét kutyává válok, hátha megfejtem:
Már a gazdim mellett vagyok. Egyre jobban próbálok elmerülni ebben a világban, amikor egyszer csak feltűnik valami. Nincsenek bennem kétségek! Nincs bennem bizonytalanság! Nem hiányol belőlem semmit és én sem hiányolok belőle semmit. Nem várja el tőlem azt, ami nem vagyok, és én sem várok tőle olyat, ami nem ő. Elfogadja kutya világomat és én is az övét. Nem játszmázunk, nem várunk el, nem kritizálunk, csak adjuk magunkat tisztán és egyértelműen. Ahogy vagyunk. Akik vagyunk.
Ez a kutya világa. Újra és újra. Körbe és körbe. Kezdem érteni az örömét. Ismétlődés utáni vágyát. Kezdem kibontogatni kutyáink ajándékát…
Kunderának igaza van-e abban, hogy az ember erre nem képes? Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Karácsony az egyik legjobb időszak arra, hogy próbára tegyük az elméletét.

Boldog, örömteli, békés és egy kicsit kutyás Karácsonyt Mindenkinek!

Ha szeretnél minél hamarabb értesülni legfrissebb írásainkról, lájkold facebook oldalunkat:
https://www.facebook.com/lifelearning.hu

Pintér Zoltán: Szótlan tettekről és tétlen szavakról

LifeLearning blog„Amikor a tettek beszélnek, szavakra nincs szükség.” – kerül elém az afrikai közmondás. Legtöbbször könnyedén túllendülök egy ilyen gondolaton, annyira nyilvánvaló igazságnak tűnik. Most azonban nem. Az elmúlt napokban sok olyan élmény ért, amelyek érzékenyebbé tettek erre a kinyilatkoztatásra.
Mintha lépten-nyomon a szavakra való éhséggel találkoznék: Lányokkal, aszonyokkal, akik arra panaszkodnak, hogy barátjuk, férjük nem mondják ki érzéseiket: „Tudom, hogy fontos vagyok neki, de miért nem mondja soha?! Olyan nehéz lenne egyszer kimondania, hogy szeret vagy hiányzom neki?!” Beosztottakkal, akik várják, vágyják vezetőjük elismerését, de leginkább csak akkor kapnak figyelmet, ha valamit elhibáznak. Na és persze férfiakkal, akik – bár vonakodva vallják be – szívesen zsebelnének be gyakrabban dicséretet barátnőjüktől, feleségüktől, aktuális hőstetteikért a nagyvilágban.
Akkor most hogy is van ez a tettekkel és a szavakkal? Játékos részem tör előre: Mi lenne, ha gondolatban rendeznénk egy versenyt közöttük? Egyik pályán a Tettek versenyzője áll rajthoz, másikon már a Szavak képviselője melegít. Felkészülni, kész, rajt!LifeLearning blog
A Tett szinte kirobban a startvonalról. Sok-sok közmondás, idézet, történet repíti szédületes sebességre. “Ezer szó sem hagy az emberben olyan mély nyomot, mint egyetlen tett.” – mondja Henrik Ibsen, aki pedig mestere volt a szavaknak. „A tettek hangosabban beszélnek, mint a szavak.” – mondja a közmondás. További lendületet kap, ahogy Kőrösi Csoma Sándor egyik emlékezetes történetére gondolok: ázsiai útján egyszer hosszasan megállt, nézte a körülötte lévő sok-sok hindut, buddhistát, dzsainistát, szikhet, majd felkiáltva annyit mondott: „Jé, mennyi keresztény!”. Tetteikben, nem a szavaikkal.
Persze fordított előjelű példával is találkozhatunk a „környéken”, ami tovább erősíti a Tettek versenyzőjét: Thaiföldön járva találkoztam olyan buddhista szerzetessel, aki minden héten lottózott. Várta a nagy nyereményt. Miért lépett be szerzetesnek? Mert a közösség eltartja őket, így a lottó nyereményig szerényen, de munka nélkül meg tudta húzni magát…
Mit érnek az ő szavai?
Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben. Jócskán elhúzott a Tett.
A Szavak versenyzője eközben még csak a rajtvonalról próbál lendületet venni. A nagy hátrányból sem adja fel, ezért bedobja csodafegyverét: a gyilkos szavakat. Melyek megfelelő helyen, megfelelő időben ölni tudnak. Nem fizikailag, lelkileg. (De talán szép lassan fizikailag is. )
Egy film élményem jut eszembe erről. A Good Will Hunting egyik emlékezetes jelenete, melyben a lány (Minnie Driver) kétségbeesetten állítja falhoz barátját (Matt Damon): „De ha te nem szeretsz, akkor mondd meg!” A fiú a szemébe néz és a penge hidegségével mondja ki: „Nem szeretlek.” A lány összeomlik…
Talán az egyik legkegyetlenebb dolog, ami valaha történhet velünk az életben.
A Tettek versenyzője azonban csak flegmán mosolyog. Erre ő is képes. Az ő fegyver arzenáljában is ott sorakozik a szeretet megvonásának vagy megtagadásának képessége.
Nem változik köztük a távolság.
Kimondatlan szavaim jutnak eszembe. Amiket kimondhattam volna, de nem tettem és ezt később megbántam. Na és persze néhány kimondott is feldereng. Amiket meg nem kellett volna…
Ezzel sem változik azonban a távolság.
Ekkor a szavak versenyzője nagy lépésre szánja el magát. Most vagy soha! Régi barátját, az irodalmat hívja segítségül. Általam gyakran idézett mű egyik jelenete tör elő emlékeimből. Balázs Béla – A három hűséges királyleány. Főszerepben Suryakanta király, aki csak a tettek nyelvén beszél. LifeLearning blog
Egy alkalommal miniszterével, Razakosával az erdőben járva meglátja, ahogy egy nagy fekete kígyó egy nyulat próbál megenni. Megragadja a kígyót és megmenti a nyulat. A kígyó kétségbeesetten fordul hozzá és elmondja, hogy a nyúl az éhhalál elől lett volna az utolsó menekvése. Harminc napja nem evett.
Suryakanta mivel felel? Természetesen tettel. Szavak nélkül: „..kihúzta tőrét és izmos barna karjából kanyarintott egy darabot, és azt odadobta a kígyó elé. Hanem a kígyó nem nyúlt utána.
Meghalt – mondta Razakosa. – Nem mondtad, hogy segíteni akarsz rajta, hát eleresztette életét, mert nem tudta, mire várjon még tovább szenvedve.”
Suryakantát kegyetlenül megbünteti Ganesa a szótlanságáért: „letépi lelke virágát” és ezzel visszataszítja az inkarnációk fájdalmas körforgásába.
Hmmm….kezdem érteni. Köszönöm Balázs Bélának ezt a tanítást is! Nincs, nem lehet semmilyen verseny a Szavak és a Tettek között. Egy csapatban játszanak.
Mit érnek a szavak tettek nélkül? Mit érnek a tettek szavak nélkül? Egy biztos, egymás nélkül sokkal kevesebbet.
Csak az ÉS kötheti őket össze, nem a VAGY.

Ha szeretnél minél hamarabb értesülni legfrissebb írásainkról, lájkold facebook oldalunkat:
https://www.facebook.com/lifelearning.hu

 

Pintér Zoltán: Kihez méred magad?

LifeLearning Pintér Zoltán„Az összehasonlítás az öröm halála.” – futok bele Mark Twain gondolatába a facebookon. Sok arcot, emléket hoz elő fejlesztői, segítői munkámból. Látok például egy gyönyörű szép lányt magam előtt. Ő is ezt látja a tükörben? Sajnos nem. Számára mindig volt valaki, aki szebb nála. Karcsúbb, formásabb, magasabb, alacsonyabb, szőkébb, barnább, feketébb, vörösebb.
Férfi arc is beugrik. Sikeres és népszerű. Sokan irigykednek rá. És ő? Mindig talál valamit, ami ő még nem. Aki ő még nem.
Sok-sok további arc. Okosak, viccesek, műveltek, sikeresek, férfiasak, nőiesek… Akik mindig találtak maguknál okosabbat, viccesebbet, műveltebbet, sikeresebbet, férfiasabbat, nőiesebbet. Konzerválva ezzel egy állandó hiányérzetet és megnyerhetetlen belső küzdelmet.
Mark Twainnek igaza lehet…
Sokszor idézett kedvenc könyvem a “Hogyan legyünk boldogtalanok?”. Mintha a szerzők ironikus útmutatásait követnénk: Találj valakit, aki jobb nálad és akkor garantált a boldogtalanságod. Elégedett vagy az életeddel? Eredményeiddel? Ma talán azt tanácsolnák: hasonlítsd magad Mark Zuckerberghez, a Facebook egyik alapítójához. 84-ben született, még nem töltötte be a harmincat, de a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere. A gazdagság minden? Nem, ő például több száz millió dollárt költött már jótékonyságra…
Na, hogy érzed magad?
Persze nem mindenki ennyire „profi” a boldogtalanságban. Néha egyszerűbb recept is megteszi:
Gondolj egy ismerősödre, aki családi életében, párkapcsolatában, karrierjében, eredményeiben, pozíciójában előbbre tart, mint Te. Tekintsd őt mércének és máris kész a „boldogtalanság koktél”.
Azt nem teszem hozzá, hogy egészségünkre…
A buddhizmusban ezt úgy hívják: összehasonlító tudat. A boldogtalanság és a betegségek egyik legfőbb forrásának tartják.
Amikor felmerült az ötlet, hogy blogot írjak, mi volt az egyik első érzés, ami kísérte? A félelem. Elég jól tudok írni? Tudok úgy írni, mint ŐK? A legjobbak. Akiknek az írásai lenyűgöznek engem, odaragasztanak a papírlaphoz vagy a képernyőhöz…
Mit szólnak az ismerőseim, akik szintén biztos hozzájuk fognak mérni?
ÉRDEMES-e egyáltalán bármit is írnom, ha nem tudok ÚGY írni?
SZABAD-e írnom, ha nem tudok úgy, mint ŐK? LifeLearning tréning
Választ nem kaptam, de az látható, hogy jóváhagyást igen. Carl Rogerstől, a humanisztikus pszichológia atyjától. Ő mondta, hogy az emberi út egyik legfőbb állomása, amikor azt tudjuk mondani magunknak: „A jó festők nem így festenek, de én így festek.”
Felszabadító számomra ez a gondolat. Jól esik megismételni: „A jó festők nem így festenek, de én így festek.”
Te hogy festesz ma?

Ha szeretnél minél hamarabb értesülni legfrissebb írásainkról, lájkold facebook oldalunkat:
https://www.facebook.com/lifelearning.hu

 

Pintér Zoltán: Hová lett az idő?

LifeLearning Pintér ZoltánGyermekkorom meghatározó mesefilmje volt a “Hahó, Öcsi!”. Török Sándor 1973-ban írta a film alapjául szolgáló regényt és 40 év elteltével is mennyire aktuális Öcsi szomorú kérdése: „Hová lett az Idő?”
Emlékeztetőül: Az ötéves Öcsire senkinek nincs ideje, ezért barátaival, Kököjszivel és Bobojszával elindulnak megkeresni az Időt. Legyőzik a hétfejű sárkányt, az Idő elrablóját és hazatérve már kedves, türelmes, odafigyelő szülők várják.
Hány gyerek álmodik ma a hétfejű sárkány legyőzéséről…
Hány felnőtt örülne annak, ha ma is csak egy sárkányt kéne legyőzni, hogy visszakapjuk az IDŐt!
Ki ez a hétfejű sárkány itt 2013-ban? Az internetre, technikai fejlődésre mutogatnak az ujjak. Én nem szeretnék bűnbakot keresni, de ha már a technikánál vagyunk, hadd éljek egy internetes hasonlattal: Az e-mail nyelvén Öcsi az „Olvasatlan levelek” között maradt. Más levelek kerültek „megválaszolásra”.
Mit olvastak volna a szülők aznap Öcsi „levelében”? Talán megosztotta volna anyukájával, hogy mennyire szeret Kököjszivel és Bobojszával játszani. Talán mesélt volna apukájának, hogy mitől fél, amikor ő nincs ott és kérdéseket tett volna fel a nagyvilágról. Talán csak azt, hogy mennyire szívesen játszana többet bátyjával, aki alig figyel rá.
Talán csak örült volna, ha egyáltalán OLVASSÁK ŐT!
LifeLearning Pintér ZoltánKommunikációs tréningjeink egyik fő üzenete ugrik be: bármit mond vagy tesz valaki, vedd észre a mögötte megbúvó szükségletet. Az igényt, ami a tetteket mozgatja.
Mire volt szüksége Öcsinek? Időre?
Nem, az idő csak az eszköz volt! Ő figyelmet szeretett volna. Érdeklődést és megértést. Az idő csak segített volna abban, hogy „megnyissák” és „olvassák” őt.
Egy másik mese emléke kúszik be gondolataimba. Balázs Béla: A három hűséges királyleány. Amikor Suryakanta király visszatér a harmadik királylányhoz, Anangaragához, azt kérdezi a lánytól:
– Szeretsz?
– Látlak – válaszolja a lány.
Az egyik legerősebb mondat, amit a szeretetről valaha olvastam…
Talán Öcsi is csak arra várt, hogy lássák őt.
Saját „Olvasatlan Szeretteim” mappáján kezdek el gondolkodni…itt írom ezeket az „útmutató gondolatokat, de vajon én hogyan „látok”? Hogyan „olvasom” Őket? Hmmm…van mit pótolnom…nem bírok a helyemen ülni, indulok is.
LifeLearning tréningIdő? Ez is az időn múlik?
A Hahó, Öcsi! zárójelenetében Öcsi az apukájával sétál, beszélgetnek. Azt kérdezi a kisfiú:
„Apa, voltaképpen mi az, hogy idő?”
Apuka kimereszti szemeit, elgondolkodik: „Hát, az idő az….az idő… az…hát…azt Senki se tudja.”
Öcsi elkezd nevetni és már együtt ismétlik vidáman, hangosan: „Azt senki se tudja. AZT SENKI SE TUDJAAAA!!!”

 
Ha szeretnél minél hamarabb értesülni legfrissebb írásainkról, lájkold facebook oldalunkat: https://www.facebook.com/lifelearning.hu

Pintér Zoltán: Mit tanultam egy csokitól…

Pintér Zoltán Mit tanultam egy csokitól LifeLearning blog„Nem tudjuk még mi hajt, a boldogság vagy a keserűség” – hallom Demjén sorait A szabadság vándorai című dalában. Bármikor és bárhol hallom, megszólítja bennem a „filozófust”.
Legutóbb épp csokit ettem, amikor felcsendült az ismerős dallam. Mosolyogva kezdtem el játszadozni a gondolattal: most éppen a boldogság hajt vagy a keserűség? Mintha nem csak csoki fajtából lenne sokféle (ahogy Gombóc Artúrtól rég megtanultuk), hanem minimum kétféle csoki evés is létezne. Amikor a boldogság hajtja, meg amikor a keserűség…
Játszom tovább. Könyvet olvasok. Ez is lehet kétféle? Élvezetből teszem, vagy annak a kényszere hajt, hogy mindenképp valami hasznosat kell tennem? Hmmm.. Vagy amikor késő este a számítógép előtt ülök és dolgozom. Valamiért dolgozom, vagy valamit szeretnék elkerülni, eltompítani?
A végtelenségig lehet ezt játszani: megosztok valamit a facebookon. A boldogság hajt, vagy a keserűség? Beszélgetek, mondok valamit, valamiről vagy valakiről. Mi mondatja velem ezeket a szavakat? Vásárolom, eszem, iszom, döntéseket hozok, konfliktusba keveredem, ölelkezem… valamiért teszem, vagy valami ellen?
Itt ülök a gépem előtt, blogot írok… a boldogság hajt, vagy a keserűség?
Minden tettem más és más, attól függően, hogy melyik adja hozzá az üzemanyagot.
Izgalmas játék ez, de ijesztő is. Ahogy egyik résztvevőm egyszer megfogalmazta: „Mi van, ha észreveszem, hogy a keserűség hajtja tetteim jelentős részét? Ugyanolyan, mintha kiderülne a házról, amit évek óta építettem, hogy hibás alapokon áll…”
Ez valóban félelmetes. Akkor meg miért is kéne ezt feszegetnem?
Ahogy ezen elmélkedem, az olvadozó csoki ízei erősödnek fel bennem. Ismét mosolyogni kezdek. Mintha a csoki az ízek nyelvén válaszolna kérdésemre: ha keserűségből eszem a csokit, nincs íz. Kényszer van és tehetetlenség. Valami ellen eszem, mint egy fájdalomcsillapítót, ami eltünteti a fájdalmat, de nem okoz örömet.Pintér Zoltán Mit tanultam egy csokitól LifeLearning blog
Ha pedig a boldogság hajtja, amikor a csokiba harapok? Akkor szabad vagyok! Élvezem az ízeit és átadom magam érzékeim szárnyalásának.
Ez a különbség a kétféle evés, a kétféle munka, a kétféle írás, kétféle ÉLET között, attól függően, hogy mi a hajtóereje. Egyikben tehetetlenség van, a másikban szabadság.
Talán nem véletlenül kapta a dal „A Szabadság vándorai” címet…

Ha szeretnél minél hamarabb értesülni legfrissebb írásainkról, lájkold facebook oldalunkat: https://www.facebook.com/lifelearning.hu