facebook

Vetkőző lelkek

Pintér Zoltán, a LifeLearning társalapítójának könyve

A LifeLearning megalapításával az élet tanulását szerettük volna segíteni. Most megjelent könyvem, a Vetkőző lelkek, saját élettanulásom legfontosabb pillanatait mutatja be, miközben terápiás eseteim, meghatározó irodalmi élményeim elevenednek fel.
Sok szeretettel ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan, tanulja az életet.

Pintér Zoltán

Az alábbiakban részletet olvashatsz a könyvből:  

ÖNMAGUNKBAN ELTÉVEDNI

Fiatal lány kliensem (nevezzük itt Fanninak) szinte extatikus állapotban lép be a szobába. Könnyű diagnózis. Szerelmes.
Sok „tünet” kiabálja. Szokatlanul megduzzadt mosoly, csillag formájú szemek, lüktető arcbőr és apró, de villámgyorsan csapkodó szárnyak, amelyek tíz centivel a föld fölött lebegtetik egész lényét…Na és ha ezekből még nem lenne egyértelmű, egy angyali hang társul hozzájuk, mely a fotelben landolás első másodpercében pattan ki belőle: „Szerelmes vagyok!”
Tünetei számával egyenes arányban nő az én félelmem a beszélgetéstől. Beugrik egyik kedvenc könyvem, Irvin Yalomtól a Szerelem hóhér. Címe arra utal, hogy terapeutaként könnyen válunk a szerelem gyilkosává. Egyszerűen abból kifolyólag, hogy a terápián az egyik legfőbb eszközünk a tudatosság.

A szerelem pedig allergiás rá…
Kiütést kap tőle, köhögni kezd, súlyosabb esetekben bénultságot okoz neki vagy esetleg még az életét is veszélyezteti. Feltéve, ha nem kap azonnali ellátást, mondjuk egy romantikus üzenet vagy szenvedélyes pillanat formájában.
Nem szívesen lennék a szerelem csuklyás hóhéra. Óvatosan reagálok. Vibrálása azonban ránt magával, ahogy egy koncert közönsége melegszik be villámgyorsan az első ismerős ritmusok hallatán. Elmeséli, hogy még nem jöttek össze, nem mondódott ki közöttük semmi, de rengeteg időt töltenek együtt, több száz üzenettel flörtölik át a külön töltött pillanatokat.
Mámorába félelem is vegyül. Nem a kudarctól fél. Szinte biztos benne, hogy nemsokára összejönnek. Sokkal inkább attól tart, mi lesz utána.
Nagyon tudatos, okos lány. Még így, lábát a szerelem rózsaszín felhőjén lógatva is érzékeli, járt már ezen az úton. Korábban sokat dolgoztunk előző kapcsolatának végével. Hasonló kezdet. Hasonló idill. Most fél, nehogy ez a kapcsolat is hasonló ívet rajzoljon le.
„Tudod, ha őszintén belegondolok, nem csak ez a kapcsolatom indult így. Több korábbi is. Aztán amikor már biztonságban voltam, hamar uncsik lettek. Máshol kezdtem keresni az izgalmat.”
„Szeretnéd sokáig megőrizni ezt a kezdeti eufóriát?”
„Igen! Persze tudom, hogy ez lehetetlen. És… az is hozzá tartozik, hogy ez a vágyakozó időszak nem mindig álomutazás. Baromira félek, nehogy fölém kerüljön.
„Föléd kerüljön?”
„Nehogy én jobban akarjam őt, mint ő engem. Még a gondolata is rémisztő…” Arcára most riadtság költözik. „Ha pár percig nem válaszol az üzimre, azonnal beijedek, hogy valójában én nem is kellek neki, nem szeret, nem akar… rögtön elkezdek azon dolgozni, hogy leépítsek magamban mindent az irányába!”
Elgondolkodik.

„Semmi sem lehet rosszabb annál, hogy én jobban szeressem őt, mint ő engem.”
Nagyon rezonál a lelkem egy húrja erre a mondatra, de most csak visszatükrözöm, amit hallottam.

„Ebbe a csodálatos vágyakozó időszakba ezek szerint jó sok bizonytalanság kúszik be.”
„Hát igen… a biztonságos időszakba meg unalom. Attól talán még jobban félek…. Mi van, ha ez a kapcsolat sem lesz más, mint a többi? Mi van, ha ugyanaz történik majd? Mi van, ha megint uncsi lesz és alig várom majd, hogy újabb izgalmak érjenek?! Vele annyira nem szeretném, ő annyira különleges…”
Nagyon látványos számomra ez a két „létforma”. A félelmekkel teli vágyakozás és a biztonságos unatkozás. Klasszikus Gestalt módszer jut eszembe.

„Mi lenne, ha térben is megjelenítenénk ezt a két időszakot, ezt a két énedet? Két székkel. Egyik jelképezné a vágyakozó, félelmekkel teli Fannit, a másik pedig a biztonságban lévő, de új izgalmakra vágyót. Mindig arra a székre ülnél, amelyikből éppen beszélsz.”
Tetszik neki az ötlet.

„Imádom ezt a vágyakozást! Annyira izgalmas! Láttad, hogyan jöttem be…” – mondja vágyakozó Fanni. Lelkesedés és öröm hatja most át, mint az ülésünk elején. Mintha újra látnám a villámgyorsan csapkodó kis szerelmes szárnyakat rajta….
„Ugyanakkor baromira félek is közben!” – teszi hozzá gyorsan. „Beijedek abban a pillanatban, ha késik az ő levele. Ez szörnyű…” Gyorsan vált az arca, most már inkább aggódó. „Azt akarom, hogy ne legyenek kétségek, biztos lehessek abban, hogy szeret…” – elgondolkodik – „Sőt, nem csak abban, hogy szeret, hanem engem szeret a világon a legjobban! Félelmetes, ha nem… Minél hamarabb át szeretnék ülni a másik székbe…”
Átül. Most az a Fanni beszél, aki már elérte célját.

A biztonságban lévő.
Csendesebb hang szólal most meg.
„Itt nagyon nyugodt, kellemes ülni. Ha nem kapok üzit, akkor is tudom, hogy az enyém. Hogy szeret. Hogy mi együtt vagyunk és összetartozunk.” Mosolyog és tovább halkul. „Ez nagyon megnyugtató, de… általában hiányzik valami izgi… tudod, ha egy társaságban sok a fiú és egyik sem érdekel, akkor is fontos, hogy foglalkozzanak velem… Hogy tudjam, hogy érdekes vagyok nekik. Még az is, akivel soha életemben nem kezdenék semmit. Tudnom kell, hogy érdekes vagyok!”
Hangsúlyaira figyelek fel.

„Tudnod KELL, hogy érdekes vagy.”
„Igen, ezt tudnom KELL! Mert ha nem, akkor… az… félelmetes, az nem lehet…” – mondja a kétségbeesés sürgetettségével. „Fontos, hogy bebizonyítsam, megmutassam, milyen jó vagyok. E nélkül valami elkezd zsizsegni bennem. Valami elkezd hiányozni…”
Hosszan beszélgetünk erről. Sok minden feljön. Egyre feszültebbé válik.

A kétségbeeséstől eltökélt arccal mondja: „De én tudom, hogy jó vagyok! Tudom, hogy nála is a legjobb vagyok! Nem kérdés!”
„Könnyen be tudod bizonyítani, hogy jó vagy. Pontosabban a legjobb.”
„Igen! Tudom, hogy most is sikerülni fog! Csak…”
Nagy sóhaj. Kicsit összehúzódik.

„Mi történik most benned?”
„Ez fárasztó… nagyon fárasztó…”
„Fárasztó bizonyítani, hogy jó vagy.”
„Igen… baromi fárasztó…”
Elhalkul a hangja és elkomorodik.

„Nem csoda, hogy néha ki akarok kapcsolni az egészből. Ilyenkor totál egyedül kell lennem.”
Hallgat. Sokáig.

„A környezetem néha el sem hinné, hogy mennyire szükségem van az egyedüllétre. Úgy tudok csak feltöltődni…”
„Ha jól hallom, könnyen bizonyítod be magadnak és másoknak is, hogy jó vagy, ami rengeteg örömet nyújt, de közben nagyon fárasztó is. Folyamatos munka…”
„Igen…” – Újabb sóhaj.

Amit kifakadás követ.
„Annyira szeretném, hogy bizonyítás nélkül is érezzem, hogy jó vagyok… különleges és értékes… bizonyítás nélkül… semmit ne kelljen bizonyítanom! Csak legyen így. Csak… szeressenek…”.
Korábban csillogó szeme most egyetlen nagy könnycsepp.

„Szeressenek bármitől függetlenül.” – tükrözöm vissza egy kis kivárással.
„Igen. Hogy… hogy szeressenek.”
Újabb sóhaj, kicsit elkeseredettebben.

„Mintha minden pillanatban bizonyítanom kellene, hogy értékes vagyok. Hogy lehet engem szeretni… hogy… érdemes engem szeretni…”
Újabb könnycseppek születnek szemében.

Halkan súgják: „Bárcsak!”
Ahogy ezt látom, visszhangozni kezd a fejemben korábbi mondata és az arc, amiből kimondódott.

„Semmi sem lehet rosszabb, mint hogy jobban szeretek annál, ahogy engem szeretnek.”
Megosztom vele.

Hosszasan beszélgetünk.
Elmeséli, hogy gyerekként mennyire vágyott anyukája szeretetére, amit legtöbbször nem sikerült úgy elérnie, ahogy vágyott volna rá. Szörnyű emlékei vannak arról, ahogy túlcsorduló szíve ölelésre indítja karjait, de csak hidegséget kap válaszul.
Nyolc napon túl gyógyuló lelki sérüléseket okozva…
„Semmi sem lehet rosszabb annál, hogy én jobban szeretek.”
Mi segített betapasztani szívén a sebeket? Szép lassan megtanulta begyűjteni értékességének piros pontjait.

Máshol.
Apukájánál, osztálytársainál, fiúknál, bárkinél.
Humorával, játékosságával, kitűnő eszével mindenhol elérte, hogy kedvenc legyen. Apukája kedvenc lánya, legnépszerűbb a barátnők között, legvágyottabb a fiúrajongók körében, kitűnő diák, különleges művész.
Erich Fromm szerint a szimbolikusan vett apai és az anyai szeretet között az a különbség, hogy az anyai szeretet feltétlen, míg az apai teljesítményhez kötött.
Mit tehetsz a feltétlen szeretetért?
Semmit.
Ez a szép benne. Azért kapod, mert vagy. Semmit sem kell tenned. Alanyi jogon jár.
Ez a félelmetes is benne. Hiszen ha nincs, akkor nem is tehetsz érte az égvilágon semmit…
Nincs hol reklamálni, nincs kit perelni…
Na jó, azért pótmegoldás itt is kínálgatja magát. Levehetsz például a polcról egy kis feltételes szeretetet. Szerencsére az nem csak anyukánál vagy apukánál kapható. Hemzsegnek a feltételes szeretet árusai. Ha ügyes vagy, tőlük megkapod.
Fanni ügyes volt.
A legvágyottabb igent nem kapta meg. De nagyon kreatív volt más igenek begyűjtésében, amelyek simogatták lelkét. Ezek elvesztésétől félt egy stabil kapcsolatban… Ha igent mondasz valamire, nemet mondasz sok minden másra. Az élet szomorú szabálya. Sok igennel, de sok nemmel is jár mindkét út.
Hmm… igenek és nemek… Azt hiszem lelkünk öltözete is drámai nászból születik. Az igenek és a nemek nászából. Mint Fanninál.
Mire kaptam igent gyerekkoromban? Mire szerettem volna igent kapni?
Kinek az elismerésére, kinek a szeretetére, milyen figyelemre?
Mire nem fogom megkapni soha.
Az igen nem vész el, csak átalakul… Mark Twain írja: “A macska, ha egyszer ráült a forró kályhalapra, soha többé nem fog forró kályhalapra ülni. De hideg kályhalapra sem.”
Pedig lehet, hogy sok csoda várná egy hideg kályhalapon…
Így gubancolódik össze lelkünk megtanult lehetőségeink és lehetetlenségeink, vágyaink és elutasítottságaink, forró és hideg kályhalapjaink nyomán… Talán Fannival is ez történt. Lelke egy csinos kis gubanccal megoldotta az egykori hiányt, ez azonban most útjában áll annak, hogy tisztán, valóságosan találkozzon más lelkekkel…
„Döbbenetes megélnem így a két székkel, hogy a bizonyítási vágyam, az értékességem begyűjtése mekkora szerepet játszik kapcsolataimban. Egész életemben.” – mondja most Fanni. Arra kérem, álljon fel és nézzen rá kívülről a két székre.
Megrendülve áll. Elcsukló hangon mondja:
„Huu…. ez az életem filmje… itt van előttem… így forgok körbe-körbe a két szék között…”
Engem is megérint, ahogy ez a körforgás színpadi drámaként testet ölt előttünk. Döbbenetes pillanatfelvétel arról, ahogy az igenek és nemek különös gubancából egy életút íródik.

Kierkegaard írja: „Annak, aki önmagában téved el nincs nagy területe, ahol mozoghatna. Hamar észreveszi, hogy folyton körbejár, és a körből nem tud kikeveredni.”
Itt is ez történik most?

„Nem akarom, hogy így legyen!” – folytatja Fanni szomorúsággal a hangjában.
„Ő annyira más, különleges… nem akarom, hogy újra ez legyen…”

Ha szeretnél többet olvasni a könyvből, bármelyik hazai könyvkereskedelmi hálózatban megrendelheted:  

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Pinter_Zoltan_Vetkozo_lelkek&id=290192&type=22

https://www.libri.hu/konyv/pinter_zoltan.vetkozo-lelkek.html

http://www.konyvesbolt.online/Pinter-Zoltan-Vetkozo-lelkek-Expert-Books-2016

http://www.alexandra.hu/scripts/cgi/webshop.cgi/GetBook?BookID=751205